Interjú Bocskor Viktor lelkipásztorral

Interjú Bocskor Viktor lelkipásztorral

2021-ben 15 éves lett az Evangéliumi Keresztyén Egyház Kárpátalján. Ennek alkalmából készített az Életjel Magazin egy interjút a gyülekezet lelkipásztorával, Bocskor Viktorral. Nyomtatásban megjelent: Életjel Magazin, 3. évfolyam, 2. szám, 3-6. oldal


Hogy indult az élete és hogy hallotta meg Isten elhívását?

1971-ben érkeztem a földi életbe. Édesanyám annyit mondott később: „fiam én nem értem, hogy az Úr hogy adott téged, de jönnöd kellett és jöttél.” Tehát a szüleim nem terveztek velem, de az Úr igen. 14 évesen kezdtem felismerni Isten szólítgatását. Emlékszem, hogy már korábban ráírtam – az akkori Bibliámra – körbe egy idézetet, amit hallottam egy igehirdetésen: „olthatatlan, csendes lánggal égek érted Jézusom”. Édesanyám előbb csak annyit látott, hogy összefirkáltam a Bibliámat és csalódottan megjegyezte, hogy többet várt tőlem ennél, de majd elolvasta és elszomorodott, amikor mindezt végiggondolta. Útmutatásként elkezdett kísérni az az ige, hogy „harcold meg a hitnek szép harcát”. Érdekes volt, ahogy hozzám érkezett. Név nélkül postázták. Dávid király élettörténetének volt a végéhez csatolva. Azonnal belém vésődött és mai napig szemem előtt tartja a Lélek. A továbbtanulásban, idegen környezetben, más nyelvű diákok között is bátorítást jelentett, de csak később bomlott ki számomra a valódi üzenete.

Egy másik üzenete volt az Úrnak felém, amikor fiatalkori lázadó időszakomat éltem 1989-ben. Balesetet szenvedtem egy motorbiciklivel. Az árokba borultam, de úgy, hogy abban a pillanatban Isten fenyítő szeretetét éltem, éreztem meg. Tudatosult bennem, hogy akár le is bénulhattam volna és nem a szerencsének köszönhetően történt így, hanem az Úr tervének megfelelően. Itt történt az újjászületésem, amikor hívogató szeretetével mennyei Atyám összetörte szívemet és kértem, fogadjon el gyermekének. Erőt kaptam szakítani a lázadó szívemmel.

Fiatalként nekem is meg kellett küzdenem a testi vágyakkal, kívánságokkal, noha már 14-15 évesen Isten elkezdte bennem érlelni azt a gondolatot, hogy olyan társat válasszak, és olyan házasságban éljek, ami nemcsak az én, hanem Isten tetszése szerint van. Ezért elkezdtem kitartóan imádkozni vezetésért és az Úr nyolc évre rá megajándékozott a feleségemmel, Imolával. Amikor megláttam őt, nem a szerelem lobbant fel bennem először, hanem egy különös békességet éreztem meg. Arra gondoltam, hogy én vele akarom betölteni az otthonomat. Ekkor már református teológus voltam Budapesten, a Károlin, ő pedig ugyancsak református teológus volt Kolozsváron. A lánykérésen az egyik kérdésem az volt hozzá, hogy hajlandó-e arra, hogy a leendő gyermekek, akikkel az Úr meg fog minket ajándékozni, ne legyenek csecsemőként megkeresztelve, hanem majd, amikor a személyes hitéletükben odáig jutnak, akkor a saját hitvallásuk szerint bemerítkezzenek? A református teológián, 1993-ra ugyanis az Úr már annyira meggyőzött erről az Ige által, hogy ez a hitvallásommá vált és ezt a párkapcsolatért cserében sem adtam volna fel.

Azt mondja, hogy az Ige volt, ami meggyőzte. Mit szóltak ehhez a tanárok és a diáktársak?

Sok új élményben volt részem a teológián és a Szentírást nem úgy néztem, mint „református” Bibliát, hanem mint Isten kijelentését. Tudni kell, hogy a 90-es évek elején, amikor teológushallgató voltam, egyfajta ébredés volt a református egyházban. A teológus társaim között sok hívő lelkipásztor gyermeke is ott volt, akik hozták hazulról az egyházi viták, zsinatok híreit, ezeket pedig egymás között is megbeszéltük. Az én véleményem a keresztségről semmiben sem lógott ki a sorból, hiszen voltak olyan pásztorok, akik fürdőkádban merítettek be, amennyire lehetett titokban, vagy mások a nyelveken szólást gyakorolták, ami szintén idegen a református egyházban.

Az említett ébredési időszak miatt olyan lelki, igei közösségek alakultak ki a teológusok között, ahol vélemények, Igék, felismert igazságok ütközhettek egymással. Ki érti jól? Ki tudja alátámasztani az Igével? Arra serkentett ez minket, engem, hogy kutassam az összefüggéseket, jobban szánjam rá magam az Ige tanulmányozására, imádkozzam és kérjem a megértést az Úrtól. Ezek a hitviták formáltak és ekkor kezdett el tisztázódni bennem a bemerítés és az úrvacsora kérdése is.

A szakdolgozatom is a keresztség témáját járta körbe. Kutattam a kérdést a Biblia tanítása és a református gyakorlat összehasonlítása alapján. Más könyvek mellett Almási Mihály a keresztségől írt könyve is elém került. Ezt használta az Úr, hogy összerakja bennem a dolgokat és sokat segített, hogy tisztábban lássak. Amit ezek alapján már akkor felismertem, hogy a keresztségben a hívő, hitre jutott ember tesz vallást a benne lezajló változásról, a hitéről. Tehát fontos a sorrend. Továbbá a református érvelést, miszerint a háznép közé a gyermekeket is beleértik és megkeresztelik, dolgozatomban rámutattam, hogy a Szentírás szövege sehol nem támasztja ezt alá. Akkor próbálták a szövetségi teológia alapján érvelni, de az is inkább logikai bukfenc volt, mint valódi igemagyarázat, ami még több megválaszolatlan kérdést hozott elő.

Milyen jövő várhatott így önökre a református egyházban?

Nem tudtam előre, hogy hol és hogyan fogok beállni a gyülekezeti szolgálatba. Nem volt bennem egy előre felépített, vagy megtervezett jövőkép, karrier. Amikor a teológiát elkezdtem az Úrnak kellett maradásra bírnia, mert annyira idegennek tűnt minden, hogy a visszalépésen gondolkoztam. Az Úr tehát azt mondta, hogy maradjak veszteg (2 Móz 14:14) én pedig igyekeztem arra, hogy a vele való kapcsolatom tovább erősödjön. A folytatáshoz elengedhetetlenek voltak ezek az élő, mennyei találkozások. Bíztam abban, hogy amikor eljön az ideje, megértem azt is, mit, hogyan és mikor kell alkalmaznom a felismert igazságokat.

A feleségem tehát megértette és vállalta, hogy a gyermekeinket nem fogjuk megkeresztelni, vállalta, hogy ő fog Erdélyből Kárpátaljára, sokkal egyszerűbb és nehezebb körülmények közé költözni, valamint azt is tisztázni kellett és talán ez volt a legnehezebb, hogy a tanulmányai elvégzése után nem lehet gyülekezetvezető lelkipásztor, mert az Ige erről mást tanít. Fontos volt ezt már a legelején megbeszéljük egymás között, mert ahogy visszanézek, hogy miken kellett utána közösen átmennünk, úgy látom, hogy szükségünk volt egymásra, a közös teherhordozásra. Ezért az otthonunk a béke és nem a különböző harcok helye lett.

Hol kezdte a pásztori szolgálatot Kárpátalján?

1995-ben fejeztem be a teológiát és költöztünk haza Kárpátaljára a feleségemmel együtt. Az első évben a nagybátyám mellett, a szülőfalumban és azon kívül a környék faluiban, összesen öt gyülekezetben szolgáltam. Akli, Nagypalád, Fertősalmás, Szőlősgyula és Aklihegy községekbe jártunk minden vasárnap. Egy évre rá kerültem Nagyberegre és a hozzá tartozó körzetbe (Beregújfalu, Bilke), amiből néhány év elteltével – ahogy ifjú lelkipásztorok jöttek haza a teológiákról – csak Nagybereg maradt. Itt már közel egy negyedszázadot töltöttem. Hosszú volt ez az idő, de ha belegondolok, akkor azt mondom, hogy egy év sem volt hiábavaló és mindre szükség volt ahhoz, hogy most ide érjünk, ahol jelenleg vagyunk.

Milyen kihívások várták Nagyberegen?

A nagyberegi szolgálatot családlátogatással kezdtem, hogy megismerjem a gyülekezet tagjait és érdeklődtem, hogy hajlandóak lennének-e imaközösségbe bekapcsolódni, vagy az Ige tanulmányozásában jobban elmélyülni. Voltak, akik szívesen vették ezt és elkezdték összehívni szomszédjaikat, barátaikat ezekre az alkalmakra. Erre ráerősített az, hogy a gáti romák között házi közösségek indultak és hozzánk is jártak romák, akik megkérdezték, hogy nálunk miért nem lehet ilyet tartani. Féltékenység és az Ige ismeretének vágya együtt volt náluk, de nem voltam ellene, hogy csinálják. Úgy alakult, hogy 1996 és 98 között már nyolc helyen tartottunk házi közösséget a településen, heti két alkalommal és az Úr már munkatársakat is adott ez idő alatt, akik segítették a bibliaórákat szervezni és megtartani. A munkatársakkal leültünk és együtt készültünk fel, néztük meg a Biblia tanítását a különböző témákról. Ez egyfajta felzárkóztatás, felkészítés volt a gyülekezeti életre, ahol szerettem volna mindazt átadni, amire Isten kegyelme engem is elvezetett. A vasárnapi istentiszteletet látogatók létszáma elkezdett növekedni, a gyülekezeti élet fellendült és látványosan megerősödött. Az emberek megindultak, mert érdekelte őket az Ige.

Emlékeszem, hogy mennyire zavart az, hogy a virrasztók az alkoholizálásról szóltak, nem az együttérzésről, a gyászban nyújtott vigasztalásról. Ezért elkezdtem látogatni ezeket az alkalmakat. Végighallgattam, hogy mi történik, miközben ott kellett ülnöm az alkoholos poharak között. Egy ideig semmit nem tettem, csak passzív résztvevő voltam. Azután, hogy kezdtek hozzászokni, hogy a tiszteletes is megjelenik a virrasztóban – a Lélek indítására – egyik alkalommal felálltam és megkérdeztem, hogy lehet-e Igét olvasni? Majd egy év elteltével már azt tapasztaltam, hogy széket is kitesznek külön, tehát várják a lelkipásztort és kedves a család számára, ha jelen van az Ige. A Lélek bátorítására döntés elé állítottam őket. Vagy a pohár, vagy a Biblia. Ezzel elmaradt a pohár és teret nyert a Biblia, az ima és az éneklés. Mindig visszatekintve értettem meg, hogy ezek az eredmények nem rólam, hanem Jézusról szólnak!

A gyülekezeti életre milyen hatással volt az, hogy egyre többen megértették az Igét és engedelmeskedni akartak neki?

A gyülekezetben 2000-től indultak el a hitmélyítő bibliaórák. Ezeken az alkalmakon már olyanok vettek részt, akik a házi közösségekben, Csongoron, Balazséron megújultak, megtértek, bibliai igazságok iránt komolyan érdeklődtek és készek voltak arra, hogy a Szentírás igazságait ne csak hallgassák, hanem cselekedjék is. Nagyberegen van egy bentlakásos református líceum. A tanárok több helyről jöttek és ők maguk is bent laktak hétközben, közülük többen átjártak a bibliaórákra, amiből kifolyólag a lakóhelyükön is házi közösségeket indítottunk el.

A keresztség és az úrvacsora témájában ezek a testvérek észlelték a feszültséget a tanítás és a gyakorlat között. Szembe tűnt nekik, hogy mit mond a Biblia és ehhez képest más a református gyakorlatunk. Egy ideig úgy gondoltam, hogy a gyülekezetben megteszem azt, amit a megbízó egyház vár tőlem, válogatás nélkül keresztelek, úrvacsorát osztok, esketek és otthon igyekszem megélni azt, amire az Úr elvezetett. Úgy láttam, hogy valóban a gyülekezet elé élem a hitvallásomat, a gyermekeim nincsenek megkeresztelve, a feleségemmel valóban tiszta lelkiismerettel vesszük az úrvacsora szakramentumát és ez elég így. Nem volt az bennem, hogy ennél többet kellene tennem. Viszont az Úr akkor figyelmeztetett a Malakiás 2:3 igéivel „Én megátkozom áldó karotokat…” Végig kellett gondolnom, hogy akikre korábban áldást kértem menyegzőkön, úrvacsoránál, keresztelőn, vagy a konfirmáció alkalmával, azoknak sok esetben semmi közük nem volt és nem is törekedtek a kegyességre, vagy a szent életre. Az Úr tehát figyelmeztetett, hogy nem folytathatom ezt következmények nélkül és tovább kell lépnem ennél.

Emlékszem, hogy 2005. decemberében jött el az a pillanat, amikor a vezetőséggel meghatároztuk, hogy az ünnepben az úrvacsora már nem lesz szabadpréda. Éppen egy evangelizációs szolgálatba igyekeztem, amikor az egyik hölgy rám telefonált és megkérdezte, hogy tervezhetnénk-e úgy az ünnepkört, hogy „a kecske is jól lakjon és a káposzta is megmaradjon?” Arra értette ezt, hogy mivel már többször átbeszéltük az úrvacsora kérdését a Biblia tanítása szerint és maga is látja, hogy a régi módszer nem folytatható, mi lenne, ha úgy kezdenénk azt gyakorolni, hogy nem az egész tömeg úrvacsorázna, hanem azok, akik vallást tudnak tenni hitükről, hogy Jézus Krisztus az ő személyes megmentőjük. Ezért először az tűnt a jó megoldásnak, hogy nem a délelőtti ünnepi istentiszteleten úrvacsorázunk, hanem délután, egy külön összejövetelen. Na jött is délután mindenki. Lett az egy helyett, két ünnepi istentisztelet a szívek változása nélkül. Láttam, hogy ez így nem elég. A következő alkalommal próbáltam még érthetőbben elmondani, hogy csak azok jöjjenek, akik hiszik és vallják, hogy az Úr Jézus a szívükben él, életük Ura. Valamivel kevesebben jöttek, de még ez sem volt elég.

Húsvétra már annyit őrlődtem, egyrészt az ige figyelmeztetése szorongatott, másrészt a tanácstalanság, hogy hogyan tehetném jól, hogy arra jutottam, még egy kérdést felteszek az úrvacsorához járulóknak, mert a hagyományos kérdésekre úgy válaszolnak, hogy oda sem figyelnek rá. Így a szokásos kérdések mellett még megkérdeztem: „Hiszel-e Jézus Krisztusban, mint személyes megváltódban és vallod-e azt, hogy ő téged hazavár az ő országába.” Azt mondtam a gyülekezetnek, hogy aki ezt vallja, annak odaadom az úrvacsorát. Ekkor a 385 főből már csak 54-en éltek a lehetőséggel és akkor történt az, amiről később sokat beszéltek a faluban. Ugyanis egy asszony jött előre, aki először semmit nem válaszolt erre a kérdésre. Persze mindenki figyelte, hogy most mi lesz? Ismerték az asszony életét, de én is vizsgáztam abban a pillanatban, hogy tényleg elmegyek-e addig, hogy nem adok úrvacsorát annak, aki nem vallja meg legalább ennyire a hitét, és vállalom-e a következményeket. Szóval megismételtem a kérdést és mondtam neki, hogy „tessék igent mondani, ha hiszi és vallja ezt, de ha nem, akkor kérem foglaljon helyet.” Végül is igent mondott, majd elvette a sákramentumot. Persze a falu rögtön a szájára vette, hogy milyen csúfság történt a templomban. Hogy megállítottam az Úr asztalánál és nem akartam neki úrvacsorát adni. Mondhatom, hogy nem lettem népszerű és nem tapsoltak meg ezért. Három hét elteltével, ezért az asszonyért kellett meghúzni a templom harangjait, mint kiderült, felakasztotta magát. A nép tehát rádöbbenthetett arra, hogy nem a pap keménykedik, hanem Istennel kerül szembe az, aki méltatlanul veszi az úrvacsorai jegyeket, mert kárhozatot eszik és iszik önmagának.

Mire jutottak a keresztség gyakorlatával a gyülekezeti életben?

Már aktívan, református lelkipásztorként szolgáltam, amikor megszületett az első gyermekünk. Ahogy a feleségemmel korábban eldöntöttük, ahhoz tartottuk magunkat és nem kereszteltük meg. Teltek a hónapok, majd az évek és megszületett a második gyermekünk is. Ekkor már olyan nyomás volt rajtunk, leginkább a széleskörű család részéről, hogy végül is megkereszteltük az első gyermeket. Na, nem maradt ez válasz nélkül, az Úr hamarosan megfeddett a megalkuvásomért. Tehát megszületett a második gyermek és édesanyám nem értette ezeket a hitvitákat, csak szóvá tette, hogy „fiam én belehalok, ha újra ezen a huzavonán kell keresztülmennem és nem kereszteled meg a gyermeket.” Akkor azt kellett mondanom fájó szívvel édesanyámnak, hogy „én akkor meg kell álljak édesanyám koporsója mellett, mert még egyszer nem leszek engedetlen az Úrnak ebben a dologban.”

Akkor erősödtek meg az egyházon belüli viták, amikor világossá vált, hogy nem keresztelem meg a gyermekeimet és tartani fogom magam ehhez. Ez kirobbantott egy belső vitát az egyházban a keresztség és az úrvacsora kérdésével kapcsolatban, amit nem bántam, mert egymás között is tisztáznunk kellett ezeket a hitelveket. A pásztorok közötti ütköztetések rendszerint a hátam mögött (zsinatokon) történtek. Ennek terhétől én mentes voltam.

A gyülekezetben párhuzamosan az úrvacsora kérdésével tanulmányoztuk a keresztség gyakorlatát is. A Szentírás alapján kellett sok babonás félelmet szétoszlatni és megnyugtatni a szülőket, hogy nem lesz megrontva, vagy megkötözve a gyermekük és nem fogja az ördög látogatni, ha nincsenek megkeresztelve. A gyülekezet egy része megértette, hogyha az úrvacsorához szükséges a személyes hit, akkor a keresztséghez is ugyanolyan szükséges az. Odáig jutottunk, hogy presbiteri határozatban rögzítettük, amiről jegyzőkönyv is született, hogy nem fogjuk gyakorolni a jövőben a gyermekek megkeresztelését, hanem annyit teszünk, hogy bemutatjuk, tehát hálát adunk érte az Úrnak. Tettük ezt úgy, hogy a zsinatnak teljesen más álláspontja volt ezekkel kapcsolatban. 2006. kora tavaszán, amikor az úrvacsora gyakorlatával kapcsolatban is változások indultak el, megjelent az első házaspár, akik hozták a gyermeküket. Elfogadták, hogy nem lesz megkeresztelve, hanem imádkozunk a gyermekért. Kérjük az Urat, hogy segítse a szülőket úgy nevelni a gyermeket, hogy az felnőve megismerje az ő kegyelmét és személyes hitre jutva bemerítkezzen. Elmondtuk, hogy a Szentírás a hitvalló bemerítkezés gyakorlatát tanítja, ők pedig elfogadták ezt. Ekkor én – a kegyelmi kiválasztás alapján – még úgy tartottam, hogy nekem, nekünk, akik a gyerekkeresztség után hitre jutottunk, nem kell bemerítkeznünk, de ez később megváltozott, amiről majd bővebben beszélek.

Maradva a 2006-os évnél, mi vezetett arra a döntésre, hogy az erős gyülekezeti támogatás ellenére, mégis kilépjen a református egyházból?

2006. április 26-án már nagy belső feszültség volt bennem. Nem lett volna okom felállni és otthagyni mindent egyik napról a másikra, mert a gyülekezeti élet a megújulás útján volt, a presbiterekkel jegyzőkönyvben rögzítettük, hogy ezentúl nem lesz gyerekkeresztség, az úrvacsorát már nem a tömegnek, hanem a hitvalló testvéreknek osztottuk ki, de egyértelműen azt mondta az Úr a csendességben: „Viktor, siess innen és meg ne állj!” Másnap elmondtam ezt a presbitériumnak is és ők tudták, hogy ha én így értettem meg az Úr akaratát, akkor tartani is fogom magam hozzá. Jeleztem nekik, hogy a konfirmációt már nem fogom levezetni és keressenek más lelkipásztort erre a feladatra. Így 2006. május 21-én volt az utolsó szolgálatom a református egyházban, református lelkipásztorként. Nem tudtam és nem láttam semmit előre, hogy a döntésem milyen hatással lesz, mennyire lesz hátrányos a személyes életünkre, de nem mérlegeltem. Akkor már négy gyermekünk volt, akik közül hárman nem voltak megkeresztelve. Hittel kellett lépnünk az addig biztosnak látszóból a bizonytalanba. Sok kérdéssel kellett szembenéznünk, hogy hol fogunk lakni, miből fogunk megélni, mi lesz a hívő testvérekkel stb. Végül ez a nehéz időszak is a javunkra vált és a kérdésekre hamarosan válaszokat adott az Úr.

A nehézségek ellenére, Istennek egy új munkája kezdett kibontakozni?

Igen, határozottan. Sikerült megvásárolnunk egy családi házat Nagyberegen, ahová beköltözhettünk. A hitre jutott testvérek közül 24-en vállalták, hogy az Igéből megértett úton indulunk tovább és ezzel együtt vállalták, hogy ők is részesednek a meghurcoltatásban és a megvetésben. Közös összefogással egy kis imaházat is tudtunk vásárolni, amit felújítottunk és alkalmassá tettünk a gyülekezeti használatra. Isten Lelke pedig elvégezte bennük azt, hogy adakozásukkal járuljanak hozzá a családunk megélhetéséhez.

El kell mondanom, hogy abban az évben nemcsak én léptem ki a református egyházból. Mások is figyeltek minket és kíváncsiak voltak arra, hogy mi lesz velünk. Kicsit később, még öt református lelkipásztornak is mennie kellett. Ők az úrvacsora kérdésében nem tudták elfogadni, hogy mindenkinek, hívőnek, hitetlennek ki kell szolgáltassák azt. A zsinat ugyanis azt a határozatot hozta, hogy a Viktorral kapcsolatot tartók, akik nem hajlandóak mindenkit az úrvacsorához engedni, távozniuk kell. Egy kalap alá vettek minket, pedig ők egy hitvalló református vonalon voltak, mi pedig a keresztséget tekintve már baptista vonalon, tehát nem ugyanazon okból hagytuk ott a református egyházat.

A 2006 és 2011 között a gyülekezetünk a külső nyomás ellenére nemhogy fogyni, hanem növekedni kezdett. Úgy lettünk a 24 tagból 50-en, hogy többen elmentek, elköltöztek, ráadásul a más településeken elindult házi közösségek is rendszeresen működtek.

Említette, hogy a kegyelmi kiválasztás alapján nem tartotta szükségesnek a gyermekkorban megkeresztelt, később hitre jutott tagok bemerítését. Mikor és hogyan változott ez meg?

2006-ban, a külső, ellenséges nyomás miatt, hivatalosan bejegyeztük a gyülekezetet. Ekkor kellett a hitvallásunkat is benyújtani. A Második Helvét Hitvallást akartuk beadni úgy, hogy kivettük belőle a csecsemő keresztséget, de beláttuk, hogy ez így nem lesz jó. Végül az 1689-es Baptista Hitvallásban találtuk meg azt, amihez hozzátenni és elvenni sem kell.
Az újonnan alakult Evangéliumi Keresztyén Egyházban éveken keresztül úgy láttuk a keresztséggel kapcsolatban, hogy akit gyermekként megkereszteltek és később hitre jutott, annak nem kell bemerítkeznie. Egyszer azonban úgy adódott, hogy egy vendégszolgálat alkalmával Szilágyperecsenbe kerültem, ahol a baptista gyülekezetben először láttam életemben bemerítőmedencét. Vegyes, egyáltalán nem jó érzések voltak bennem. Ahogy készültem a délutáni igehirdetésre elcsendesedve, akkor megint megszólított az Úr: „Viktor, engedj! Ne legyen benned ellenállás! Be kell merítkezned és így kell betölteni minden igazságot!” Ellenállás volt bennem, ahogy a bemerítő Jánosban is. Lepergett előttem, hogyha én meg is teszem, de mi lesz azokkal, akik velem együtt élték át a sok meghurcoltatást. Ha innen hazamegyek, mit mondok nekik? Egyik hitvallásból megyünk a másikba? Ott volt bennem, hogy nem akarok senkiből csúfságot csinálni, mégis engednem kell az Úr hívásának.

Amikor hazaérkeztem, először nem is mertem erről beszélni a vezetőségnek. Annyit tettem, hogy újra átnéztük a Biblia tanítását ebben a kérdésben. Hetek és hónapok teltek el, amikor beszéltünk a felmerülő kérdésekről, hoztuk a korábbi érveinket és a Biblia mérlegére tettük. A végén rá kellett jönnünk és ki kellett mondjuk, hogy eddig logikailag próbáltuk ezeket a dolgokat összeilleszteni. Megláttuk, hogy ehhez nem logika kell, ez nem szól másról, mint az alázatos engedelmességről, az Úrral való együtt haladásról. Tehát 2011-re értünk el odáig, hogy az Úr tovább vezessen minket és ezt a részét is rendezzük az Úrral való kapcsolatunkban. Érdekes volt megfigyelni, hogy a gyülekezetben, a családokban, a házasságokban, hogy végezte el ezeket az Úr Lelke. Nem egyszerre történt mindenkinek a bemerítkezése, de két éven belül mind az 50-en vállalták.

Ha baptista a hitvallás és a gyakorlat is, akkor miért nem léptek be az Ukrán Baptista Szövetségbe?

Amit eddig elmondtam, abból megfigyelhető, hogy igyekeztünk mindig azt és akkor tenni, amikor megértettük az Úr vezetését. Amikor kijöttünk a református felekezetből, nem azért tettük, hogy belépjünk a baptista felekezetbe, hanem mert engedelmesek akartunk lenni az Úr hívásnak.

Van valamilyen kapcsolat más baptista gyülekezetekkel,testvérekkel?

Fájó szívvel mondom, hogy azt reméltem, akik eljutottak addig, hogy az Úr Jézus vérében, az ő halálába bemerültek, azok lelkileg is egyek lesznek, tehát találunk olyan testvéreket, gyülekezeteket Kárpátalján, Erdélyben, Magyarországon, akikkel egy szívvel és egy lélekkel összefoghatunk. Ahogy azonban jobban megismertem a helyzetet, azt tapasztaltam, hogy mindenütt széthúzások, pártoskodások, egyet nem értések vannak, ráadásul úgy, hogy azt mondjuk rá egységben, egyházban vagyunk. Én, mi melyik oldalra álljunk ebben az egységnek mondott káoszban? Természetesen vannak kapcsolataink baptista és más testvérekkel, gyülekezetekkel, de a jelenlegi helyzetben nem a felekezetet, hanem a testvéreket keresem, keressük. Gyülekezetünkből többen is tanulnak a budapesti Baptista Teológiai Akadémián és nem zárkózunk el a testvéri kapcsolatoktól.


Az evangéliumi keresztyén egyház honlapja: http://www.ujszantas.org/