SORSOK • Nagy Éva

SORSOK • Nagy Éva

Nagy Éva sok nehézségen és megpróbáltatáson ment keresztül, ugyanakkor többször átélte, hogy Isten természetfeletti módon mutatta meg szabadítását életében. Az interjú a kárpátaljai magyar baptista misszió hétköznapjait bemutató  “ÉLETJEL” Magazinban jelent meg.


 

– Honnan és hogyan indultál el a “nagy” életbe?

– 1966-ban születtem, és Mezőváriban nőttem fel. Fiatalon, 17 éves koromban mentem férjhez, de templomi esküvőnk nem volt, hiszen a férjem nyíltan ateista volt, és nem tartotta ezt fontosnak. Nekem nehéz volt ezt elfogadni, hiszen már nagymamám arra nevelt, hogy Isten létezik, és minden ami körülöttünk van, az neki köszönhető. Férjemmel Nagymuzsalyban telepedtünk le, és az évek alatt két gyermekünk született. A házasságunk hetedik évében pedig megtörtént, amire senki nem volt felkészülve: balesetet szenvedett a párom.

– Ez milyen hatással volt a családra?

– Rettenetesen nehéz volt. Éppen építkezésbe kezdtünk, és csak a falak álltak. Két kisgyermeket neveltünk és hirtelen rám szakadt minden teher a ház körül. Ráadásul a férjem annyira megsérült, hogy két évig ágyban fekvő beteg volt, és nekem kellett ellátnom őt is. Így a korábbi munkahelyemet otthagytam, és a közeli iskolában vállaltam munkát.

– Hogy tudtál megbirkózni ezzel a helyzettel?

– Nem volt olyan nap, hogy ne sírjam el magam többször is. Úgy éreztem, hogy ez a teher már túl sok ahhoz, hogy egy ember kibírja. Az egyik nap lementem a pincébe, vittem magammal egy marék gyógyszert. Leültem, és azon gondolkoztam, hogy nem csinálom tovább. Ekkor meghallotam, hogy valamelyik gyermekem keres és kiált utánam: “Anya, hol vagy? Éhes vagyok!” Rádöbbentem arra, hogy nem adhatom fel ilyen könnyen, nem menekülhetek, hiszen csak én vagyok számukra, és ők most rám vannak bízva.

– A problémák ugyanazok maradtak, de te máshogy álltál hozzájuk?

– Igen. Ahogy egy kicsit megnyugodtam, felsóhajtottam Istenhez: “Mennyi időre lesz szükségem, hogy befejezzem a házunkat?” – kérdeztem. Úgy éreztem, értettem meg, hogy Isten azt válaszolta: “10 év”. Tudtam, hogy nő létemre sok férfimunkát kell majd elvégezzek, de legalább már terveztem az előttem álló 10 évvel.

– Hogy élted át még Isten gondoskodását ezekben az években?

– Örömöt találtam abban, ahogy láttam, hogy mi minden fejlődik, alakul a kezem nyomán. Gyakran kimentem dolgozni a közeli hegyen található földünkre. Szőlőt szerettem volna ültetni, hogy a megélhetésünk így is biztosítva legyen. Az egyik alkalommal meggondolatlanul begyújtottam az avart és a szél annyira belekapott, hogy a tűz már a közeli erdőt fenyegette. Elszaladtam segítségért, mert láttam, hogy egyedül képtelen vagyok eloltani. Jött is vagy 10-15 ember, de akkorára már annyira nagy lángokban égett a tűz, hogy átcsapott a fejem fölött és a szomszéd föld is lángra kapott. A mai napig nem értem, hogy védett meg az Úr, hogy még a hajam sem perzselődött meg. Amikor láttam, hogy az emberi erőfeszítés kevés, mélységes könyörgés tört fel belőlem. Akkor imádkoztam így, amikor a férjem életéért könyörögtem. Tudtam, ha az erdő is lángra kap, engem börtönbe zárnak. Isten meghallgatott és egy perc sem telt el, a szél elcsendesedett, a tűz pedig fél órán belül kialudt.

– A férjedre milyen hatással voltak ezek az idők?

– A férjemnek két évnyi ágyhozkötöttség után sem jött rendbe teljesen az állapota. Meg kellett tanuljon újra járni, ellátni magát. Titokban elkezdte olvasni a Bibliát, de szégyellt róla beszélni. Ő is észrevette az áldásokat, hogy rokkantsága ellenére a családja nem szenved hiányt. 23 évig élt ebben az állapotban, szinte állandó fájdalmai voltak, azonban fájdalmában, nyomorúságában sajnos az italban kereste a megnyugvást.

– Voltak olyanok, akik tudtak segíteni?

– Sokszor átmentem a szomszédban lakó barátnőmhöz, Viktóriához és a férjéhez, Ödönhöz sírva, mert nem bírtam nézni, hogy munka után hazamenve egy részeg, kötekedő férj várt otthon újra és újra. Egy ilyen alkalommal megfogalmazódott bennem, hogy már annyi mindenért küzdöttem az életben, hogy bármilyen állapotban legyen is, harcolni fogok a férjem megtéréséért is. Kértem Ödönt és Viktóriát, hogy imádkozzanak érte. Akkor elkezdtünk folyamatosan imádkozni, és Isten megadta azt, hogy a halála előtti utolsó hat napon már nem ivott, kitisztult az elméje, lehetett vele beszélni, és végül együtt imádkozni.

– Hogy jutott eszedbe. hogy ilyen próbák után nevelőszülői felelősséget is vállalj?

– Kurmai Sándor felajánlotta korábban, hogy 1-2 gyerek nevelőszülőségét vállalhatnám, azonban akkor még nem éreztem azt, hogy képes lennék rá. Belefáradtam a gondozásba. Nemcsak a férjemet kellett segítsem, hanem édesapámat is befogadtam, és még nagyanyámat is elláttam, aki ugyancsak rokkant volt. A férjem koporsója mellett viszont már tudtam, eldöntöttem, hogy indulni fogok, és nevelőszülő leszek. Egy testvérpár került a gondozásom alá, akik korábban két különböző állami intézetben voltak elhelyezve, mert az egyiknek mentálisan volt problémája, aminek sajnos még hat év után is van nyoma. Nagyon nehezen tudtak beilleszkedni az új környezetbe. Nem voltak hozzászokva a tisztálkodáshoz. Nem bírtak jóllakni. Eldugták az ételt, mert attól féltek, hogy nem lesz később. A kisebbik a macskától meg volt rémülve, el nem tudta képzelni, hogy mi lehet az. Az egyik alkalommal a gyufával játszott, és majdnem leégette a házat. Isten kegyelme volt, hogy csak az ólak égtek le, és sikerült megállítani a tüzet, mielőtt a házban is kárt tett volna. Tudtam, hogy ha ilyen nehéz is lesz velük, én nem mondhatok le róluk, és tovább kell végeznem, amit vállaltam.

Nem akartam arra figyelni, hogy ki mit mond rólam. Az lett a fontos, hogy Isten mit gondol rólam, és hogyan tart számon engem.

Éva és az egyik nevelt fiú, Miklóska

– Mit szóltál ahhoz, hogy a barátaid Viktória és Ödön elkezdtek járni Beregszászba a Második Esély Misszióba?

– Nagyon csodálkoztam rajta, amikor megtudtam, hogy más gyülekezetbe járnak. Azt mondtam, hogy én bizony nem fogok velük menni. Nem fért a fejembe ez, mert úgy neveltek, hogy ki milyen vallásba született, az abban is maradjon meg. Egyszer viszont átmentem hozzájuk bibliaórára, és nagyon meglepett az, hogy értem azt, amit hallok. Isten Igéjének egyszerűsége és érthetősége sosem volt korábban ennyire nyilvánvaló számomra. Mintha nekem szólna, engem tanácsolna. Megértettem azt, hogy erre van szüksége a lelkemnek. Hirtelen úgy éreztem magam, mint az a gyengénlátó, aki felveszi a megfelelő szemüveget, kitisztult a kép.

– Miben segítettek még ezek a bibliaórák?

– A Szabadság Krisztusban bibliaórákon rájöttem arra, hogy nem kell vádolnom magam, és nem kell úgy gondoljak magamra, mint aki méltatlan és alkalmatlan Isten szeretetére. Elfogadtam és elhittem azt, hogy Jézus Krisztus áldozata miatt Isten elfogad engem. Nem akartam arra figyelni, hogy ki mit mond rólam. Az lett a fontos, hogy Isten mit gondol rólam, és hogyan tart számon engem. Ezért döntöttem úgy, hogy bemerítkezem, és így is kifejezem azt, hogy meg akarok kapaszkodni Isten megmentő kegyelmébe.

– Hogy jött az gondolat, hogy jelentkezz a Baptista Teológiai Akadémiára?

– Ahogy mondtam, számomra nagyon meglepő volt, hogy érthető és gyakorlatias bibliamagyarázatokat hallottam a házi közösségben. Az egyik reggel úgy imádkoztam, hogy “Istenem, szeretnék még többet tudni, tanulni Rólad!”, de nem beszéltem erről senki másnak. Ezután eltelt két hét, és akkor hallottam a lehetőségről, hogy Kárpátaljáról is bekapcsolódhatok a teológiai képzésbe. Nagyon hálás vagyok ezért, mert Isten meghallotta ezt a sóhajomat is, ráadásul a barátnőmmel Viktóriával és a lányommal együtt kezdhettük el a tanulmányokat.