Interjú Szikszai Kálmán nyugalmazott lelkipásztorral

Interjú Szikszai Kálmán nyugalmazott lelkipásztorral

Az interjú az ÉLETJEL MAGAZIN 2. évfolyam, 2. számában jelent meg 2020-ban.


– KÉREM, MONDJON NÉHÁNY SZÓT A MEGTÉRÉSÉRŐL. HOGYAN ISMERTE MEG ISTEN KEGYELMÉT?

– 1939. szeptember 28-án, Gáton születtem. 1964-ben keltünk egybe a feleségemmel, Máriával és azóta élek Kerepecen. A megtérésem tíz évre rá történt, 1974-ben. Az egyik este nagy vágyat éreztem arra, hogy kezdjem el olvasni a Bibliát. Addig is gondolkoztam Isten és Jézus létezéséről, mert a szüleim a református vallást gyakorolták, én pedig fiatalkoromban a templomban harangoztam. Az az este viszont más volt, mint a többi. A feleségem szülei már lefeküdtek, de én nem tudtam megnyugodni. Azt mondtam a feleségemnek, hogy most rögtön akarom olvasni a Bibliát. Valahogy kiszedtük a sifon aljáról és elkezdtem olvasni. Eljutottam a Máté evangéliuma 16:26-hoz: „Mit használ az embernek, ha az egész világot megnyeri is, a lelkében pedig kárt vall?” Ebben az időben jó pénzt kerestem, jól fizető munkáim voltak, de amikor ezt az igeverset olvastam, felismertem, hogy egy elveszett, világi ember vagyok.

– HOGY FOGADTA A CSALÁDJA A VÁLTOZÁST, HOGY HÍVŐ LETT, RÁADÁSUL MÉG BE IS AKART MERÍTKEZNI?

– 1974-ben, Húsvét első napján volt az alámerítésem Lőrinc Győző lelkipásztor által. Emlékszem, hogy amikor reggel elindultam, Kerepecen a református templom előtt állt édesanyám, akinek gúnyosan mondták a többiek, hogy „na, most megy a fiad Gutra alámerítkezni!”, meg „hívő lett a fiad, megzavarodott!”. Édesanyám erre azt mondta: „akkor ott fúljon bele a vízbe!” Nyolcan voltunk testvérek, de amikor bemerítkeztem, mind elfordultak tőlem, megtagadtak, mert baptista lettem.

– MIT GONDOLTAK A FALUBAN AZ ÚJ HITÉRŐL?

– Kerepecen ebben az időben már csak néhány család volt baptista. Akikre emlékszem: Szalontai Pál és családja, valamint Gajdos Pál és családja, a régebbiek között pedig Szadvári Demeterék. Nem volt saját imaházunk, házaknál gyűltünk össze hétköznap, vasárnap pedig a gáti gyülekezetet látogattuk. Amikor megtudták a faluban, hogy én is beálltam közéjük, ellenem fordultak. Még azok is, akiknek korábban dolgoztam, vagy a házát, irodáját újítottam fel.

1979-ben Kerepecen a mostani udvarunkon két család lakott. Egy sváb nemzetiségű család, meg mi. Nehezen jöttünk ki, de amikor eladóvá vált a részük, mondtam nekik, hogy megveszem tőlük a házat. A feleségemmel együtt, tanúk előtt, a községházán kellett átadjuk a pénzt, mert nem hitték el, hogy van annyi pénzem. Nekiálltam felújítani a megvásárolt házat. Amikor kívül-belül befejeztem a munkát, kaptam egy felszólítást, amiben arról értesítettek, hogy készüljek átadni azt egy vezető párttagnak (kommunistának), aki hamarosan bele fog költözni.

– MIT AKARTAK EZZEL ELÉRNI?

– Ezzel az volt a céljuk, hogy megakadályozzák azt, hogy eljárjak prédikálni, Gátra, Gutra, Csongorra és más he-lyekre. Szemmel akarták tartani, hogy mit csinálok még a saját udvaromon is, mert sokszor ott is tartottunk összejöveteleket és testvéreket fogadtunk. Amikor megtudtam, hogy másnap érkezik a derék kommunista vendég, szóltam az öcsémnek Endrének, aki Gáton lakott, hogy jöjjön át gyorsan segíteni. Fogtuk magunkat és még aznap leszedtük a nemrég felújított házról az egész tetőt. Reggel meg is érkeztek a vendégek Munkácsról. Fekete Volgával, kísérettel, a Vallási Kultuszok Ügyei Tanácsától az elnök. Úgy emlékszem Szerbineknek hívták. Odahívtak mindenkit a falu vezetőségéből. Amikor meglátták, hogy mit csináltam a tetővel Szerbinek azzal fenyegetett, hogy az egész családot azonnal kitelepíti Szibériába. Azt kérdeztem tőlük, hogy egyedül leszünk ott, vagy lesznek mások is? Azt mondták gúnyosan, hogy vannak ott mások is, nem leszünk egyedül. Erre felkiáltottam, hogy „Mennyei Atyám, akkor ott is lesz, kinek prédikáljak!” Erre maguk között azt kezdték el beszélni, hogy „ennek az embernek elment az esze. Nem normális, beteg” és otthagytak minket.

– HOGY ÉLTE MEG LELKILEG EZT A VIHAROS HELYZETET?

– Sok éjszakám nehéz volt. Azon gondolkoztam, hogy mi lesz a családommal, ha engem tényleg elvisznek Szibériába. Imádkoztam és könyörögtem az Úrhoz, hogy „Uram! Azt mondod, neked adatott minden hatalom mennyen és földön! Te feszítetted ki az eget, te csendesíted le a tenger hullámait! Ne engedd meg nekik, hogy tervüket megvalósítsák!”

Akkor az egyik este, amikor már lefeküdtünk aludni, én még imádkoztam magamban. Már éjfél is elmúlt, amikor egyszer csak egy nagy fényességet láttam magam körül. Felébresztettem a feleségemet is. Nem volt villany, mégis vakító fény támadt az ablakon keresztül a szobában. Úgy láttam, hogy a drága Jézusom ott állt az ablak előtt. Mintha most is látnám magam előtt az alakját. Gyorsan leugrottam az ágyról, hogy kinyissam neki az ajtót és beengedjem a házba. Amikor nyitom az ajtót, hát már nem volt sehol. Nagyon bátorító és vigasztaló volt számomra ez a találkozás.

Később, a feleségemmel együtt, kaptam még egy behívót a községházára. Nem tudtuk, hogy mire számítsunk, de másnap menni kellett mindkettőnknek. Ott nekem szegezte a kérdést a polgármesterasszony: „Mit csináltak veled a baptisták, hogy te is beálltál közéjük? Hogyhogy hátat fordítottál a régi barátaidnak?” Feltűnt neki, hogy már nem kocsmázok, nem sörözgetek, nem részegeskedek. Akkor rájöttem, hogy nem számon kérni akart. Tudtam, hogy az ő férje ivott és sokszor durván viselkedett vele. Egy olyan helyzetben, amitől tartottam, kiderült, hogy az áldott Szentlélek lehetőséget adott, hogy hirdessem az Igét. Mondtam neki, hogy én sem vagyok jobb ember a férjénél, de Isten megállított engem is, mint azt a Pál apostolt, aki üldözte és börtönbe zárta a keresztyéneket. Ahogy beszéltem vele, láttam, hogy elkezdett könnyezni és hamarosan haza is küldött minket.

– MIBŐL TUDTAK MEGÉLNI AZOKBAN AZ IDŐKBEN?

– A kőműves munkám által eljutottam Kazahsztánba is. Tíz évig jártam hosszabb munkákra. Tavasszal mentem, ősszel jöttem. Amikor először megérkeztem Kazahsztánba, mínusz 45 fok hideg volt. Emlékművet kellett építeni és egy erős alapot, amire egy kilenc tonnás katonát kellett ráállítani. Hazatelefonáltam a testvéreknek, hogy jöjjenek segíteni, mert jó pénzt kereshettünk vele. Jöttek is nyolcan, kilencen, köztük Simon István, Sári Béla, Gajdos Pál a fiával. Gajdos Pálnak ismerős volt a hideg, mert ő a lágert is megjárta annak idején. Akkor még nem voltam gyülekezetvezető, csak prédikáltam ott, ahol kellett, tehát szabadabban mozogtam.

Egy kozák asszony volt a konyhán, de a fasírtot, amit csinált, csak szagolgattuk, nem bírtuk enni. Kiderült, hogy lóhúsból gyúrták össze. Egy másik évben meghívott az egyik család vacsorára, mert segítettünk nekik a házuknál, és így akarták kifejezni a hálájukat. Ahogy beértünk az udvarra, látjuk a nagy sódarakat
kiakasztva a garázskapura. Nem láttunk még olyan nagy disznó sódart soha. Ahogy letelepedtünk a földre, mert ők úgy ettek, nagy halomban ott volt előttünk a hús. Hát az is lóhús volt. Magamba kellett erőltessek legalább egy kilót belőle, hogy ne bántsam meg őket, de az elég volt egy életre. A végén kérdezték, hogy milyen teát kérünk, fehéret, vagy feketét. Hát én fehéret kértem, mert nem akartam estére erős fekete teát inni. Nagyon megörült a házigazda, de csak egy pohárral tudtam meginni, mert éreztem, hogy szédülök tőle. Akkor árulták el, hogy a fehér tea igazából kumisz volt. Úgyhogy legközelebb már tudtam, hogy jobb lesz, ha fekete teát iszom.

– VOLTAK OTT TESTVÉREK? SIKERÜLT KAPCSOLATBA KERÜLNI VELÜK VALAHOGY?

– Több éven keresztül visszajártunk oda dolgozni. Lakóházakat és más épületeket építettünk. Arra gondoltam, hogy megkeresem a hívő testvéreket, de nem tudtam, hogy hol kezdjem a keresést. Erre az egyik alkalommal a konduktor nő azt mondja nekem oroszul: „Kálmán! Keresztelj meg engem, mert én is hívő akarok lenni!” Nagyot csodálkoztam rajta, hogy hogy jutott eszébe ez. Tőle aztán megtudtam, hogy vannak hívők, és még imaházuk is van a közeli városban. Mentem, hogy lássam a testvéreket, ez a nő pedig vezetett engem. Mikor odaértünk az imaházhoz, csodálkoztam, mert nem láttam semmilyen épületet, csak bokrokat meg egy kis ösvényt. Amikor kérdezem az asszonyt, hogy hol az imaház, felemelt egy csapóajtót és akkor láttam, hogy az imaház a föld alatt volt kialakítva. A falak fehérre meszelve, a plafon valami faforgács, meg kátránypapír, bent pedig úgy 15 asszony lehetett, férfi egy sem. Nagyon örültek nekem, sírtak. Volt egy Bibliájuk, de nem volt pásztoruk, prédikátoruk. Nagyon messziről látogatták őket, de ritkán. Karagandáról és Almatiból jártak, hogy úrvacsorát osszanak nekik. Akkor imádkoztunk. Én magyarul, a másik oroszul, a harmadik németül és így tovább. Örültünk és sírtunk mindannyian. Nagyon nehéz volt elválni tőlük, otthagyni őket. Előttem van mindig, ahogy sírva kérdezik: „Mi lesz velünk, ha te elmész?” Úgy csináltam velük, mint Pál apostol az efezusiakkal, az Úrra bíztam őket, mást nem tehettem.

– A RENDSZERVÁLTOZÁS UTÁN, MILYEN SZOLGÁLATI LEHETŐSÉGEK ADÓDTAK?

– Amikor az ukrajnai Kelet-Európa Misszió 1992-ben alakult Ungváron, Fekete Imre megkért arra, hogy ukrán részről legyek benne a kuratóriumban én is. Az volt a dolgom, hogy hetente feljárjak Ungvárra, ahol a misszió több, mint 100 embert etetett. Minden csütörtökön elmentem, és prédikáltam nekik magyarul, mert többségében azok voltak ott.

– BENÉBEN IS AKKORIBAN KEZDŐDÖTT A LELKI MUNKA. OTT HOGYAN BONTAKOZOTT KI A MISSZIÓ?

Bibliaóra a benei általános iskola lépcsőin. Bal szélen Tóth Gábor misszionárius, jobb szélen a felesége Zsuzsa. Nyitott Bibliával Szikszai Kálmán.

– A benei misszió úgy indult, hogy valamikor Kopasz Bélától hordtam a gázvizet. Beszélgettem vele arról, hogy milyen öröm az, hogy Isten nem hagyott magunkra, és a legnagyobb ajándékát, a Fiát küldte el hozzánk. Erre megkérdezte, hogy „maga hívő lett?” Azt válaszoltam, hogy „igen”. Kiderült, hogy az ő fia is református lelkipásztor lett Baktán, Gecsében. Épp időben jött, hogy ezt megtudtam, mert egy evangelizációt terveztünk szervezni Benében az iskola udvarán. A helyi vezetés és a katolikus plébános csak úgy járult hozzá, hogy ha az evangelizáción részt vesz a református lelkész is. A református lelkész, ha jól emlékszem Kopasz Gusztávnak hívták, nagyon segítőkész volt, mert velem tartott. Az evangelizáción hívtam az embereket, hogy jöjjenek előre, ha el akarják fogadni Isten kegyelmét, és szeretnék, hogy imádkozzunk értük. Jött vagy tíz ember is, így azon gondolkoztam, hogy folytassuk és tartsunk bibliaórákat. Sajnos sokáig nem volt olyan zárt hely, ahová behúzódhattunk volna, csak egy féleresz. Sokszor pedig az iskola lépcsőjén gyűlt össze a kis csoport. Amikor beszéltem a polgármesterrel, hogy valami helyet biztosítson számunkra, azt mondta, hogy béreljünk, vagy vegyünk magunknak házat.

Néha-néha eljárt közénk egy mama. Megbeszéltem vele, hogy adjon nekünk egy szobát, amit használjunk. Itt kezdtünk összejönni, 15-20 ember is. Egyszer látom, ahogy prédikálok, hogy jön valaki, de nem jön be az összejövetelre. Jön a másik, az sem jön be. A mama ilyenkor mindig kiment. Nem tudtam, mi folyik itt, kérdeztem a többieket. Akkor mondták, hogy „Kálmán bácsi! Maga nem látja, hogy a pálinka mellett prédikál?” Ezután beszéltem nekik azokról az időkről, amikor még nem voltam megtérve és én is részegeskedtem. Elmondtam, hogy mennyire más, rossz emberré tett az ital. Mindenkivel bajom volt, de aki megtért, az már nem teheti meg, hogy részegeskedjen, mert az Urat jobban szereti, mint az italt. Nem helyes, hogy úgy mennek el a házunktól emberek, hogy nem jobbak, hanem rosszabbak lettek. Úgyhogy más lehetőség után kellett néznünk.

Akkor ismertem meg Nagy Sándort, aki felajánlotta, hogy menjünk az ő házába. Felmondtam a korábbi helyen, és mentünk oda, mert adtam a szavára. Vasárnap reggel ott álltunk mind a kapuban, de becsapva, mert a kapu zárva volt. Láttam, hogy a függöny megmozdult bent a házban, de nem jött ki senki. Nem tudtunk mit tenni, imádkoztunk a kapuban, majd hazaküldtem a gyülekezetet. Később felajánlotta, hogy eladja a házát, amit sikerült is megvásárolni, ha jól emlékszem, 3500 dollárért.

– A RAFAJNAÚJFALUI MISSZIÓRA NÉHÁNY SZÓBAN, HOGY EMLÉKSZIK VISSZA?

– Rafajnáról Balla Irénke és a férje, Tibor járt Gutra az imaházba, és ők hívtak sokszor, hogy menjek hozzájuk is, hogy ott is kezdjünk valamit náluk. Vittem magammal Fülöp Mikit, Tóth Istvánt és László Sándort. Elmentem az iskolaigazgatóhoz, hogy elkérjem az iskolaudvart. Megengedte, hogy használhassuk a két hetes evangelizáción. Később az iskolába már nem mehettünk, mert valakinek helyben szemet szúrt, hogy a baptisták mit keresnek az iskolában. Pedig sokat tettünk a településért. Az iskola konyháját felújítottuk, kutat fúrtunk, gyerekeket etettünk ingyen stb., de ez nem számított, mert feljelentettek minket Beregszászba, úgyhogy mennünk kellett onnan. Ekkor sikerült kibérelni a központi bolt feletti termet, de ott sem villany, sem fűtés nem volt. Szebeni
Olivér, amikor ott járt, azt mondta, hogy „itt csak a Lélek melege fűti az embereket.” Hála az Úrnak, hogy 2001-ben már imaházat tudtunk venni Rafajnán, és így megoldódott ez a dolog is.

– MILYEN TERVEKET SIKERÜLT MEGVALÓSÍTANI GUTON?

– 1995-től lettem hivatalosan is lelkipásztor Guton. Néhány évre rá megvettem az imaház mellett egy kis épületet a Lőrinc családtól. Azt terveztem, hogy oda új imaházat építek, de nem volt egység a kérdésben a gyülekezettel, ezért fel-hagytam a gondolattal. Építettünk az udvarra egy nagy pavilont, a kis házat pedig felújítottam, és sikerült kialakítani benne egy kis pékséget, ahol munkát is tudtunk adni néhány testvérnek. Ebben sokat segítettek adományaikkal a Vox Nova Baptista Férfikar tagjai és Pátkai Béla missziói titkár. 2001-ben már működött a pékség, kemencét építettem, kenyérdagasztót vettünk, és 60-70 gyermekről gondoskodtunk napi szinten. A kenyereket több településre is vittük, többek között Gátra, Kerepecre, Rafajnára. Ez két évig ment elég jól, de egy éjszaka odaállítottak egy fekete autóval valami maffiózók, és követelték a bevételt, keresték a széfet. A pékségben éjszaka dolgoztunk, hogy reggelre friss kenyeret tudjunk vinni. Ők nem számolták azt, hogy a bevételt be kell forgatni az üzletbe, hogy másnap is működhessen a pékség. Na, elküldtem őket a milíciára, hogy ott elvehetik, ami jár nekik. Azt mondtam, hogy keressék ott. Azt hitték, hogy valakinek oda fizetek, így elmentek. Még egyszer előfordult ez a jelenet, így jobbnak láttam, ha mindent eladok és bezárom a pékséget, minthogy velük üzleteljek.

– A PÉKSÉG MELLETT SIKERÜLT MEGVENNI EGY MÁSIK ÉPÜLETET IS. MI VOLT EZZEL A TERVE?

A guti missziós háznál több éven keresztül szervezték a gyerektáborokat.

– A missziós-házról beszélünk, amit igen körülményesen sikerült csak megvásárolni. Ahogy a pékségnél dolgoztunk, át-átjött a szomszédasszony. Előbb kínálta a dióját, hogy szedjük össze az udvaráról és használjuk a gyerekeknek, majd egy idő után elmondta, hogy eladná a házát, mert költözne a gyermekeihez Magyarországra. Nem volt pénzem, de láttam, hogy a hely nagyon alkalmas lenne gyerektáborokat szervezni. Mikor megkérdeztem, hogy mennyiért adná el, azt válaszolta, hogy 5 000 dollárt szeretne kapni érte. Felhívtam Dobner Győzőt, és beszéltem neki a lehetőségről. Ő akkor felhívta egy amerikai magyar ismerősét, Steiner Istvánt, akinek a szívügye volt a magyar gyerekmisszió támogatása. Meglett az 5 000 dollár, de amikor a ház-vételre került volna a sor, az asszony fia, Barkaszi Árpád, azt mondta, nem adják, csak 7 000 dollárért. Nem tudtam mást csinálni, felhívtam Győzőt újra. Néhány napra rá meglett a másik 2 000 dollár is. Akkor jött a család többi része, hogy nem adják hétért, most már tíz ezer dollárt kérnek érte. Na, én akkor azt mondtam, adják oda a reformátusoknak, vegyék meg ők. Ki is jöttek Beregszászból, a püspöki hivatalból, hogy megnézzék,de nem kellett nekik. Szégyelltem Győzőt újra felhívni, hogy már nem hetet, hanem tízezret kérnek. Végül mégis meglett rá a pénz, így meg tudtuk venni az épületet.

– A GÁTI GYÜLEKEZETBEN MILYEN KIHÍVÁSOK VÁRTÁK?

– Gáton, amikor átvettem a gyülekezetet, tele volt az imaház cigányokkal. Néhányan azt kiabálták nekem, hogy miért nem hozok nekik csomagot? Fájt nekem, hogy egy kiló kásáért akartak megtérni, amikor az Úr Jézus a saját vérével váltotta meg őket is a kárhozattól. Mondtam nekik, ha jobban kell nekik az, mint az Úr Jézus, akkor menjenek nyugodtan. Így azután megritkultak a gyülekezetben, és sokan elmentek más gyülekezetbe, ahol kapnak valamit.

– A SOK EVANGELIZÁCIÓRÓL, AMIKEN RÉSZT VETT, VAN OLYAN EMLÉKE, AMIRE KÜLÖNÖSEN IS SZÍVESEN GONDOL?

– Egyik alkalommal, amikor Beregszászban a színház előtt tartottunk evangelizációt Perjési István magyarországi lelkipásztorral, odahoztak egy cigánygyereket a szülei, akinek az egész teste össze volt égve. Valakik leöntötték benzinnel és rágyújtották. Odahozták a szerencsétlent, aki szemmel láthatóan szenvedett, hogy imádkozzunk azért, hogy meggyógyuljon. Egy évre rá megint evangelizációt szerveztünk ugyanott. Odahozták a gyermeket a szülei. Jöttek és leborultak ott előttem, mert meggyógyult a gyermek teljesen. Ott sírtunk együtt és azt mondtam nekik, hogy „az Úr elé boruljatok, mert Istennek van ilyen hatalma!” Az Úr még a rosszból is tud jót kihozni.

-RÖVIDEN MIT ÜZENNE AZ OLVASÓKNAK?

– Azt üzenem minden egyes léleknek, akik még nem értek célba, hogy Jézus vár rájuk, várja őket HAZA.