INTERJÚ Dr László Imrével

INTERJÚ Dr László Imrével

Az interjú a kárpátaljai magyar baptista közösség hétköznapjait bemutató “ÉLETJEL” Magazinban jelent meg


– Mondanál valamit magadról, amit nem biztos, hogy tudunk rólad?

– Született pesti srác vagyok, annak minden előnyével és hátrányával együtt. Az “aszfalt-dzsungelben” nőttem fel, és “ötvenhatban”, hatévesen hallgattam a Keleti pályaudvar melletti albérleti lakásunkban az oroszok lövöldözését. Aztán sok év múlva egyfajta sikertörténetként elvégeztem a Budapesti Műszaki Egyetemet, és környezetvédelmi kutató lettem. Közben megismertem – életemben igazán először Tahiban – Jézus Krisztust, aki nélkül fabatkát sem érne az életem. Rögtön a megtérésem után – huszonegy évesen – megsejtettem, hogy szolgálatra hív az Úr. Megtérésem után egy évvel – szintén Tahiban – megismertem Békési Klárit, ő betöltötte a teljes emberi űrt az életemben – már ami még Jézus Krisztus után maradt. Egy-két évi tanítás, meg kutatás, meg babavárás után – három gyerek mellett beiratkoztam a Baptista Teológiára. Annak elvégzése után – nesze neked, nagy magyar – elmentem öt évre Kétegyházára az ottani román gyülekezetbe, persze román tanulás mellett. Közben két újabb áldott gyermekkel ajándékozott meg az Úr. Szolgálatomat Ócsán folytattam, életem egyik legszebb időszakát töltve ott. Jött persze újságíró-iskola, meg Békehírnök szerkesztőség, és teológiai tanársegédség egyaránt, de Klári is, én is, biztosan tudtuk, hogy a jövőnk a külmisszióba vezet. Arról, hogy ezt a kommunista Magyarországról hogyan lehet, halvány fogalmunk sem volt. Végül egy ici-pici missziós társaság meghívott minket Amerikába.

– Hogy indult az életetek az “ígéret” földjén, Amerikában?

– Nos – nagyon nehéz volt. Azt szokták mondani, hogy Amerika nem egyszerűen csak – nyugat, hanem – Amerika. Külön világ, ahol mérföldekkel, hüvelykkel, gallonnal mérnek, hogy még az is más legyen. Az angolról nem is beszélve – az gyors, egész más akcentussal a megszokottól. Gyermekeinket is megviselte nagyon a váltás – jobban, mint bennünket, szülőket. Diplomásként elmenni egy vasgyárba minőségellenőrnek, vagy éppenséggel logopédusként házvezetőnőnek – nem volt álmaink netovábbja. Az itteni magyar baptisták is eléggé óvatos fenntartással fogadtak – talán “vetélytársat” gyanítottak bennem – ki tudja. Szóval volt egy komoly “mélyrepülésünk” anyagilag és lelkileg egyaránt. Ebben az időben nagyon sokat segítettek Fazekasék, Nagyék, és mások, akikkel aztán egy olyan élő kis gyülekezet jött létre, amit talán azóta is életünk egyik legszebb idejének tekintünk.

– Végül hogy kerültetek vissza erre a földrészre és éppen Kárpátaljára?

– Igazából – furcsa – évtizedeken keresztül nem is gondoltunk Kárpátaljára. Izrael, nos, az igen, de oda nem lehetett menni. Aztán, ha egy európai azt a szót
hallja, hogy “külmisszió”, akkor egzotikus országokra, földrészekre gondol, mint Afrika, Ázsia, dzsungel. Amikor az International Mission Board (IMB) kelet-európai vezetője megtudta, hogy van egy misszióba készülő házaspár, aki a végtelenül nehéz magyar nyelvet anyanyelvként beszéli és még ráadásul az oroszhoz is konyít valamit, akkor azonnal írtak nekünk. Isten pedig – és ez tényleg Ő volt – forró szeretetet adott szívünkbe Kárpátalja felé, és bizony a romák felé is. Pedig semmi, de semmi roma missziós hátterünk nem volt korábban.

– Hogy készültetek a kárpátaljai életre, misszióra?

– Isten harminc-egynéhány éve készítette szívünket – Klárival együtt – a külmissziós szolgálatra. Ebben benne volt Kétegyháza, – a külmisszió – Magyarországon. Meg kellett tanulnunk románul és egy más etnikum kultúráját. Aztán az International Mission Board egy nagyon kemény, nyolchetes felkészítést adott. Ez a bentlakásos iskola olyan nehéz volt, hogy az egyetemmel összehasonlítva is bizony megizzasztott bennünket. Volt ebben nyelvészet, pszichológiai alkalmazkodás, vagy éppen biztonságtechnika. Mindenekfelett a gyülekezetplántálás titkait mondták el – nem tanárok, hanem olyanok, akik évtizedekig végezték ezt a szolgálatot. Nem voltak illúzióink a gazdasági – társadalmi helyzetről, és néhány “veterán“, mint Varga Attila, vagy éppen az első hónapokban a helyi lelkipásztorok – Nehro Bálint, Nagy-Kasza Dani, Cidor Lajos, Molnár Ede bácsi, Szikszai Kálmán bácsi és mások – sokat tanítottak a helyi dolgokra, szokásokra.

– Mit volt nehéz elfogadni, vagy megszokni Ukrajnában?

– Ami Amerika után – de Magyarország után is – furcsa volt, az a kiszámíthatatlanság. Ami egyik héten még szabály volt – vagy állandónak mutatkozott – az hamarosan megváltozott. Vonatkozik ez árakra, bérekre, rendeletekre egyaránt. Egy másik, amit nagyon nagy fájdalommal vettünk tudomásul – már nyelvtanulásunk során Lembergben: nem láttunk az utcákon, villamosokon mosolygó középkorúakat. A fiatalok közt már fel- felcsattant a nevetés, de a középkorúak homloka mindig felhős volt – nem csodáljuk. Aztán – az orosz után – az ukrán nyelv is nehéz volt. Épp annyi volt a különbség a két
nyelv között, amennyi elég volt az összezavaráshoz. Persze megtanultuk, mert szeretjük a népet, és akit az ember szeret, annak a nyelvét is könnyebben átveszi.

– Hogy emlékszel a gáti roma misszió elindulására?

– A “klasszikus” gyülekezetplántálási módon indult a gáti munka. Megjelent – illetve Isten felindította – a “béke emberét”, Varga Katikát, és persze a lányait, Renátát és Katicát. Megnyitották kis házacskájukat a gáti roma táborban Isten igéje előtt. Velünk volt még Robi és Angéla is. Az első istentiszteleti alkalom szinte a hatvan éves “születésnapi ajándékom volt” 2009 novemberében. Tizenketten voltunk, aztán pár hónap múlva harmincan. Mikor pedig eljöttünk, akkor mintegy negyven – ötven rendszeres látogatója volt a hétköznapi és vasárnapi istentiszteleteknek egyaránt. Aztán felépült a szép imaház is, aminek megnyitását még ott érhettük, 2015 Mikulás napján.

– Milyen Örömök és fájdalmak értek a gáti misszióban?

– A legnagyobb fájdalmunk: az állhatatlanság, ha annyian lennének a gyülekezetben, ahányan ott lelkesen beindultak, akkor az utódomnak a nagyterem átépítésén kellene már gondolkodnia. Ettől sajnos fényévekre járunk. Boldogok vagyunk azért is, mert ottlétünk idején minden évben volt bemerítésünk, 2011-15-ig, összesen 10 tag. A legnagyobb örömünk mégis az, hogy egyáltalán van folytatás, és a gyülekezet hűséges magja – a pásztor házaspárral együtt – felismerte azt, hogy a gyermekek és fiatalok – a jövő emberei. Képek tanúsítják, hogy ötven körüli azoknak a száma, akiket egyrészt a napközivel, másrészt a gyermek- és ifjúsági munkával elérnek. Sajnos, a nagyon nehéz – és bizony egyre romló – megélhetési körülmények nagyon megnehezítik a lelki munkát is.

– Áttérve a beregújfalui misszióra, azzal kapcsolatban milyen emlékeid vannak?

– Beregújfalun egy picit könnyebb volt a helyzetünk, hiszen olyan “előmunkásaink” voltak, mint Molnár Ede bácsi, és Varga Attila. Így eleve adott volt négy testvérnő, akik aztán a legközelebbi “alapító munkatársaink” voltak. Először két család nyújtott otthont – felváltva – az alakuló gyülekezetnek. Majd Bakos Iminek és Renátának helyezte nagyon a szívére Isten a missziót, és rendszeres munkatársakká váltak. Végül Ibolya néni és Iduka egy nagy lépést tett: imaház céljaira felajánlottak egy pici házat – ám remek helyen. Ebből épült újjá a csodálatos kis beregújfalui imaház – a néhány gyülekezeti tag, meg a “még” nem gyülekezeti tagok, családtagok rengeteg saját munkával, no meg egy kis támogatással.

– Milyen Örömök és fájdalmak értek a beregújfalui misszióban?

– Hadd kezdjem a fájdalommal: ottlétünk alatt nem tudtunk egyetlen bemerítést sem tartani. Voltak evangélizációk – amire több százan eljöttek. Voltak komoly megtérések, de a “betakarítás öröme”, azt gondolom, hogy az utódunké lesz. Sokkal több az öröm – mindenekelőtt a gyerekek. Hála az Úrnak, hogy Bakos Iminek, Renátának, és “a két Zsuzsának” nagyon szívügye a gyermekek felé végzett szolgálat.

– Ezek után Milyen volt hazamenni Amerikába?

– Ahogy megfogalmaztuk Klárival: a szívünk egy darabja mindörökre itt maradt Kárpátalján. Persze, vágytunk már a gyermekeink és unokáink után nagyon, de mégis. Azóta több mint négy év telt el – 2015 decemberében mentünk haza. De most is a nap fénypontja az, amikor kárpátaljai testvéreinkkel beszélhetünk – immáron videohívással is.

– Ahogy visszaemlékszel, Mit tettél volna másképpen?

– Az az érzésem, hogy nem törődtem eleget a szolgatársakkal – és itt messze nem csak a lelkipásztorokra gondolok. Többet – sokkal többet – kellett volna velük lennem, együtt imádkozni velük és átvenni a terheiket. Klári ezt sokkal jobban tette. Kevesebb szervezés, talán kevesebb magyarországi és egyéb misszió – és több, sokkal mélyebb közösség a helyiekkel. És tennem kellett volna többet – sokkal többet – a szolgálók egységének megteremtése, vagy az egység elmélyítése érdekében. Sajnos, ezt már nem tudom “visszacsinálni”, bocsássa meg a Kegyelem Ura nekem. Aztán sokkal többet kellett volna törődnöm a személyes kapcsolataimmal – beleértve ebbe a plántált gyülekezetek tagjait is, meg a barátaimat is. Sajnos, én eléggé amolyan szervező fajta vagyok – ami nem lenne baj, ha nem ment volna a kapcsolatok rovására.

– Jelenleg hogyan tudjátok támogatni a kárpátaljai magyar baptista missziót?

– Ahol nagy a szegénység, ott bizony foglalkozni kell az anyagiakkal is – nagyon keményen. Ezért hadd kezdjem az anyagiakkal, bár messze nem ez a
legfontosabb. Itteni gyülekezetünk – a hatalmas amerikai (angol) baptista gyülekezet, a Cuyahoga Valley Church – rendszeresen támogat öt-hat missziói munkást Kárpátalján – havi szinten fizetés-kiegészítés jelleggel is. Ezek főleg gyülekezetplántálók és gyermekmunkások. Tudjuk, hogy ez éppen csak enyhíti a nehéz helyzetet, de legalább érzik testvéreink, hogy velük vagyunk. Ezenfelül az “ÉLETJEL” újságnak a kiadáshoz szükséges eszközök előteremtésében is segítséget tudtunk biztosítani. Az is természetes, hogy a chicagói magyar baptista gyülekezet, vagy az Észak-Amerikai Baptista Szövetség is segít – eseti és rendszeres támogatásokkal is. Nagy keserűségem az, hogy néha teljesen valótlan információk jelennek meg irásban is, hogy például a gáti misszióval kapcsolatban – idézem – “többen kihátráltak … a gyülekezetplántálásból …” és hasonlók. Ez egyáltalán nem igaz, mert éppen hogy egyre több gyülekezet lép be ebbe a támogatásba. Itt említem meg, hogy még a clevelandi református gyülekezet is évek óta támogatja az ottani missziót, főleg a gáti roma munkát, hiszen talán ott a legnagyobb a szegénység. De végül is egyáltalán nem számít, hogy ki és mit ír, az a lényeg, hogy az Úr előtt “abban a bizonyos könyvben” valóságos tényeket jegyezzenek fel…
Az anyagiakon túl sokkal fontosabb a lelki-szellemi támogatás. Belefér ebbe természetesen a szakmai segítség – teológiai szakkérdésekben, és az a nyelvi támogatás is, amit Klári nyújt. De ennél fontosabb az, hogy bármikor felhívhatnak testvéreink – és hívnak is gyakran – egy-egy olyan lelki vagy gyülekezeti kérdésben, amiben én nem bölcsebb vagyok, csak talán kicsit tapasztaltabb.

– Mi az álmod, vágyad a kárpátaljai misszióval kapcsolatban? Miért szoktál imádkozni?

– Szeretném még itt, a földi életemben meglátni azt, ahogyan az Úr lerontja azokat a hatalmas válaszfalakat, amik a testvérek között vannak. Velük együtt örülni szeretnék annak, ahogyan áthidalja Isten Szent Szelleme azokat a szakadékokat, amik bizony nagyon fájdalmasak. Mert a zsoltáros tanítása szerint CSAK oda küld áldást és életet az Úr, ahol együtt lakoznak az atyafiak.Ettől még nagyon messze van a Kárpátaljai Magyar Baptista Közösségünk. Aztán – és ez minden lelki munkás vágya – szeretnék örülni veletek együtt a kárpátaljai ébredésnek. Amikor “mindennaposak” lesznek a megtérések, bemerítések. És nekem gyakran kell majd szembenéznem olyan imatémákkal, hogy “itt is … ott is …” imaházat kell építeni, és ehhez bizony majd pénz is kell.” De ne féljetek, Isten országában – ahogy mondani szokták – “a pénz a legkevesebb.” Végül – Martin Luther King híres szavait idézve – van egy nagy álmom: Ha “végleg” befejezem Amerikában, Clevelandben itteni “hivatásos” lelkipásztori szolgálatomat, akkor szeretnék – Klárival együtt – hosszabb időszakokat – akár hónapokat is – veletek együtt szolgálni még Kárpátalján. Mert – mint már mondottam – szívünk egy darabja – és nem is pici darabja – végleg ott maradt nálatok. És legyen ezért áldott a mi Urunk, Istenünk.